Létezik még humor a magyar irodalomban! – Makó Ágnes prózájáról

Ezúttal Makó Ágnest mutatjuk be, aki Budapesten született 1983-ban, jelenleg is ott él. Egy novelláskötete és egy verseskötete jelent meg. Most A részvétel nem önkéntes című „kisprózacsomagra” vetünk egy pillantást.

Létezik az abszurd irodalomnak egy jellemző, de nem általános vonása, amikor az „őrület”, az „elmozdulás” nem szervesül, amikor nem érzem a történeten, hogy a benne szereplő dolog – bármilyen dolog – megtörténhet a valóságban. A jó író, különösen, aki abszurdban utazik, falhoz állítja az olvasóját: nekem higgy, ne a szemednek! A képlet a kezdetek óta változatlan, a tehetség különbözteti meg az átélhető, irodalommá nemesülő abszurdot az öncélú abszurdtól. Ez utóbbi műanyag galaxisa külön árválkodik, és az úgynevezett valóság fölött lebeg átjárási pontok nélkül.

Makó Ágnes rövid írásaiban sok az abszurd elem; nem teljesen indokolt Örkény Istvánhoz hasonlítani, bár nyilván ő is az előképek egyike. Nem az abszurditás dominál, s amikor igen, akkor elhisszük, hogy nem történhetett máshogy. És még élvezzük is! Akkor is élvezzük, ha apa meghal, mert ráugrik egy szarvas. Igen, A részvétel nem önkéntes című kötetben ilyenek is megtörténnek, karba öltve ezer mással: apró társadalmi groteszk, családi blama, hétköznapi helyzetkomikum és szürreális elemek váltakoznak, amiket az író szelleme tart egyben. Összetartó erő, humor, eredetiség – Makó Ágnes tárházában fellelhetők a legfontosabb kellékek.

A humor újraalkotja, rögtönzi a valóságot, ezért mindig izgalmas, mindig új. A humort szakadék választja el a vicceskedéstől – ezek egymás ellentétei, hiszen a vicceskedés a szürkeségbe ragadás mementója –, és két szakadék választja el az „intellektuális humortól”, mivel olyan nincs. A humor az írásban nem intellektuális, hanem ösztönös aktus, akkor is, ha az író intelligens. Ehhez arányérzékre van szükség. Makó Ágnes intelligens, mégis humoros író.

„– Apa meghalt. Ráugrott egy szarvas és agyonütötte. Majdnem elejtettem a telefont, a járdát néztem, a szájam némán nyitva, a fülem zúgott, a töredezett aszfalt megnőtt, rohant felém, aztán visszaugrott a helyére”– így kezdődik az egyik írás.

A történetekben élő próza – szerintem az egyetlen hiteles próza – lelke a beállítás: hol kezdődjön, hogyan indítsunk, milyen intenzitással, milyen atmoszférával, milyen szereplőkkel, milyen mondatokkal, milyen szavakkal? Makó Ágnes kiváló alapszituá­ciókat alkot, jól teszi irányba őket, jól lépnek be a szereplői, jókor jönnek a fordulatai – jól helyezi el a végtelenben a nyúlfarknyi történeteket. Úgy, hogy többlet keletkezik. A Milyen szarvas?, a Hófehér vagy a Keressük című írások a rövidpróza apró erőművei: jól lépünk be, jól lépünk ki, ülnek a fordulatok, jelen van az élet, jelen van a halál. A tömörítés humort és tragédiát gyúr egybe a lapokon, ezek egymást erősítik, így kapunk három óra minőségi szórakozást.

Nem teljesen kiegyensúlyozott kötet ez, ahogy a jó könyvek általában: kibontatlan ötletek, teljesség érzetét nem adó vázlatok is fölbukkannak a 45 kispróza között, de eljön a pillanat, ami átlendít. Egy idő után érzed, hogy ezt akarod: Makó Ágnest akarsz olvasni.  

Nyitókép: Mandiner-archív